Örömhír

Sziasztok!
Rövid kis örömbejegyzéssel tudatom veletek, hogy a

Die Verfluchten blog

versenyén a blog trailere harmadik helyezést ért el.

Szünet

Sziasztok!
Eme rövid bejelentéssel szeretném közölni, hogy blogom egy hónap szünetet tart, viszont utána ezerrel jönnek HÁROMNAPONTA a részek. Ennek legfőbb oka az, hogy jelentkeztem a BTH-ra ezzel a történetemmel.
Remélem ezután is hű olvasóim lesztek, és nem hagytok cserben!
Köszönöm nektek! :)

3. rész

Igen, igen kis késéssel meghoztam!!! :) 2019 szavas lett :)

Mondjad tovább, Tom. Nem tudom, hogy hol élsz, nem tudom elküldeni neked ezt a levelet. De ennek ellenére én hülye, megírom. Tényleg, tényleg nincs értelme. De hogyan gondoltad ezt a kérdést? Jól tudod, hogy nem adtad meg a címedet -már ha van.

üdv.: Lexie Holly

Tiffany már elment vadászni az új képességével. Magamra maradtam letörve, félholt állapotban, ugyanis azóta nem aludtam semmit, mióta kitudódott ez a rengeteg dolog, csupán kávén élek. Reszketek a félelmemtől, hosszú hajamat lelógatva sétálok mindig körbe-körbe a szobában. Mindenesetre, amikor Tiffany elment, bejelentettem Becca és Conni halálát. Én fogom szervezni a temetésüket (ekkor sírnom kellett), én fizetem, en küldöm ki a meghívókat a szomorú eseményre. Annyira, de annyira remélem, hogy nem fog más meghalni. Egyszer csak megint csöngetett a postás. Miért csönget egy nap kétszer is? Lementem a levélért, amit újra ismeretlen küldött ki. Megint Tom írta. Nem értettem, hogy hogyan lehet. Mindenesetre ez állt benne:

Kedves Lexie,

nem tudom, hogy mennyire fogsz félni ezek után, amiket most itt írok neked. Mielőtt az gondolnád, nem vagyok boszorkány. A fiúk mágusok lehetnek, a boszorkány férfi megfelelői. A fekete lyukak a te világod, és az én világom közötti átjáró. Ha beleugrasz, valahol a pokolban találod magadat, de ez nem lesz könnyű, mert az nagyobb, mint a föld, az élők világa. Mesélek kicsit neked a pokolról. Itt élnek boszorkányok, mágusok, vámpírok, vérfarkasok, hegyessipkások, és egyéb apró furcsa népcsoport. És mi van az emberekkel? A rossz emberek is itt élnek, viszont borzalmas bánásmódban részesítik őket. Rácsok között kell leélni életüket, döglött állatok nyers húsát ehetik csak meg. Aztán, akiket nem soroltam föl, nos, azok élnek a mennyországban: jó emberek, semleges emberek, fehér angyalok, fekete angyalok (mert ugye kellenek viszályok) és az őskalaposok. Az őskalaposok nem mások, mint a jó hegyessipkások. Visszatérve a kettőnk közötti különös kapocsra, nem tudom megakadályozni semmiképp sem. Illetve… most ne ijedj meg, de nem biztos, hogy tetszik neked az ötlet. Egy nagyon rizikós dologról lenne szó. Oké, nem tétovázok tovább, leírom. Találkoznunk kell. Itt, a pokolban. Tudom, hogy rengeteg veszély leselkedhet rád, de talán együtt, mi ketten véget tudhatnánk venni ennek az egésznek. Legyőzhetnénk a hegyessipkásokat. Szerintem gondold végig az eddigi életedet, hogy milyen szörnyűségeken, borzalmakon estél túl. Talán nálam ezt mind jóvá tehetnénk, megszabadulnánk a gyötrődéstől, ami életünkön át kísért el. Én nem foglak téged ideteleportálni, nem kényszerítelek semmire. De kérlek, Lexie, gondold meg, hogy ellátogatsz e hozzám. Szívesen várlak téged.

Volt időm megemészteni a szövegét, bár a tartalma eléggé megijesztett. Utána úgy gondoltam, hogy tényleg, milyen jó is lenne végiggondolni az eddigi fényűző életemet, amit Egy csapásra szétrobbantott ez a csomó dolog (hegyessipkások, boszorkányok, árnyak, halálok, egy fiú a pokolból, aki az én életemet éli, satöbbi)

Anyám kiskoromtól kezdve szeretett engem. Mindig dédelgetett babakoromban, féltett minden egyes apró kis dologtól. Első kisiskolás napomon, kézen fogva vezetett be a csodaszép, régi épületbe. Rajongott a régiségekért, amiket velem is megszerettetett. Nem is gondoltam volna, hogy mindig csak rám figyel. Harmadikos koromban nagyon szerettem volna egy kistesót. Durcás voltam, mert nem ő nem akart. (Oh, ha tudtam volna, hogy mi áll a hátterében...) Általános iskolában eléggé visszahúzódó típus voltam. Ugyanis hatodikban meg mindig képzeletbeli barátom volt. Pszichiáterhez küldött az osztályfőnök. Rengeteget segített rajtam, de a képzeletbeli barát nem szűnt meg. Mindig mondták, hogy engedjem el, ne álljak vele szóba, de én nagyon szerettem őt. Nyolcadikban is létezett, akkor is szóba álltam vele. Mindenki hülyének nézett, de nem foglalkoztam velük. Gimnáziumban minden megváltozott. Új városba költöztünk, jó messze Sydney-től, ahova középiskolai tanulmányaim elvégzése után vissza is kerültem, hogy jobban menjen itt az élet. A képzeletbeli barátom is velünk jött, viszont azon a nyáron nagyon beteg lett. Kiderült, hogy anyukám is látja őt. Mindig ápolta, heteken keresztül. De a barát sok szenvedés után meghalt. Én napokig sírtam, szomorkodtam még 15 évesen is. Aztán amikor a gimnáziumi napjaimat kezdtem, minden egy csapásra megváltozott. Az új osztálytársaim körbeálltak, többé nem volt szükségem semmiféle képzeletbeli barátra. Lettek igazi barátaim. Sőt, mindenki a barátom lett. Lett egy igazi, szociális életem. Jártam bulizni, meglett hamar az első csókom is. Egész gimnázium alatt jól éreztem magamat, ráadásul ötös tanuló lettem. Sokan viszont irigykedtek rám, a hátam mögött szeméremsértő szavakat használtak a gyönyörű Lexie név helyett. Kissé beképzelt lettem, mert megszépültem. Kisebb koromban mindig egy kicsit fiús kinézetem volt-talán ezért nem akartak velem barátkozni-, de gimisként gyönyörű, nőies külsőm lett. A fiúk jöttek utánam, mindenki velem akart járni. Választhattam volna kilencedikesként a végzős Danny-t, aki gyönyörű mosolyával a suli összes lányát elkápráztatta, de én mégis a titokban szerelmes leveleket író (amiket csak véletlenül láttam meg), stréber Bobby-ba szerettem bele. Először mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám, de egy idő után ok is megláttak a fiúban azt a lelki szépséget, amely erősen sugárzott belőle. Sok haverom annyira megszerette, hogy egy este piálni vitték Bob-ot. A fiú tudta, hogy csak úgy illeszkedhet be a környezetébe, hogy ő is iszik, és esetleg más, még borzalmasabb dolgot tesz. Az egész eseményről en csak a következő nap értesültem, ugyanis óriási botrány tört ki Bobby körül. Azon az estén elment a többiekkel egy kocsmába. Az a kocsma egy régen épült ház titkos pincéjében nyílt meg egy száz évvel ezelőtti háborúban. A barátnőm leírása szerint félelmetes, szűk lépcsősoron mentek le, ahol éppen két iszákos veszekedett. Bob menőzni szeretett volna, és fejbe verte az egyik félt, akiből töménytelen mennyiségű vér folyt ki. Elkezdtek bunyózni, aminek nem lett jó vége a fiú számára. Bob, szegény Bob kórházba került. Minden egyes napon látogattam, testi, lelki, és szellemi állapota is gyengülni kezdett. A bal karjára teljesen lebénult. Egy idő után már nem fogadott látogatókat a szülein kívül. Tudta, hogy minden az ő hibája volt. Amikor kikerült a kórházból, nem ment iskolába, otthon feküdt depresszióba esve. A bal karját amputálták, kerekesszékbe került. Egy nap, amikor már mindenből elege lett, öngyilkossági kísérletet hajtott végre, ami nem sikerült neki. Felső testére is lebénult, azóta egész életét ágyban tölti, műszerekre kötve. Ezeknek ellenére ő a legnagyobb, legcsodálatosabb példája annak, hogy ezek után is van élet. Beleszeretett az ápólónőjébe, akivel rendszeresen, naphosszat beszélgetett. Én maradtam a jó barátja, de sajnos csak skype-on volt hajlandó szóba állni velem. Azóta lett műkarja, illetve kellően rendbe jött a törzse is, hogy mar csak tolókocsiban járt. Nagyon boldog ember. Ausztrália talán legboldogabb embere. Én meg itt vagyok a pokolba jutás (szó szerint) határán, ami mellett egy kényes plazacica és boszorkány. Elmélkedésemet be sem tudtam fejezni, amikor halk suttogást hallottam a hátam mögül. Viszont amikor hátra néztem, nem láttam semmit. Egyszerre voltam ijedt, és megnyugodott. Az utóbbi nem tartott valami sokáig, mert mikor a tükörbe néztem, egy hegyessipkást pillantottam meg karddal a kezében. Lövésem sem volt, hogy mit tegyek, de végül idegességemben a zsebemből elővett összes aprómat a tükörre dobtam, ami egyszeriben szétroppant, majd szürke árny szállt ki belőle.

- Lexie, ezt még megkeserülöd - kiáltotta, én pedig idegességemben ittam rá egy pohár vizet. Bekapcsoltam a tévét ahol a számomra különösen megnyugtató brazil szappanopera ment. Már Juan épp szerelmet vallott volna Madrizia-nak amikor hirtelenjében megszakadt az adás. Már épp indítottam volna újra a tv-t amikor elindult a rendkívüli híradó.

-Jó estét Sidney! Rendkívüli híreket tudósítunk Sidney külvárosáról. Emberek ugrottak ki az ablakukból, majd haltak meg- nyilatkozták a szemtanúk. Eddig tizennégy halott személyt, és 2 sérültet találtak. A nyomozás továbbra is folytatódik, viszont aki teheti, ne engedjen be senkit a házába, mert valószínűleg betörők kényszerítették ilyen tettekre a lakosságot.

Igazából először nagyon megijedtem a hír hallatától. Kinéztem az ablakon, először semmit nem láttam, majd észrevettem, hogy repedezni kezd a járda. Szemben lakó szomszédom házából sikoltást hallottam. Egy teljesen egyenesre szelt kar esett ki az ablakából, amit szinte közvetlenül a test többi része követett. Mind a szakadékban végezte, amiből nem lehetett leutat találni, talán csak a poklot. Csak zuhant a test és a kar meg nem állva. Láttam, hogy többen kameráznak, a SydneyChannel is élőben közvetített az utcánkból. Kopogást hallottam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Külön hangsúlyozták ki, hogy ne nyissunk ajtót. Azon gondolkodtam, hogy mi van, ha Tom kopogott, hogy hogy segítsen. Reszketés futott végig az arcomon, nem tudtam, hogy a fejemben mit hová tegyek. Végül elég bátornak éreztem magam ezen sűrű nap végén, hogy ajtót nyissak. Természetesen egy közönséges söprű társaságában. Meglepetésemre rendőrök nyitották ajtót.

- Kezeket fel! - kezdte egy ismerős arc - Ööö... Lexie?

- Igen. Lexie vagyok, Peet- kicsit megnyugodva elengedtem a seprűt és fölemeltem mindkét kezemet.

- Bejelentést kaptunk, hogy e felől a ház felől jönnek, és kísértik a házakat. Szörnyen sajnálom Lex, nem gondoltam, hogy te laksz itt. Te soha sem lennél képes ilyesmire.

-Ami azt illeti...- kezdtem, mire Peter kibiztosította a fegyverét. - nyugi, Peter, tedd azt le Nem én voltam. Viszont láttátok azt a nagy fekete lyukat az ajtó előtt? - kérdem egyre bátrabban.

- Igen, minden ház előtt van, ebbe ugranak bele. Jackson nem is értette, hogy itt miért vannak ilyenek. Valami közöd van esetleg hozzá?- kérdezte, de én válaszolás előtt haboztam. Mondjam el az igazat? Hogy innen szellemek, vámpírok szabadulnak ki? Hogy ez egy kapocs a mi világunk és a pokol között? Végül úgy döntöttem, hogy elárulok mindent. Az elejétől kezdve elmondtam a sztorimat, a tegnap estét, a teljes mai napot.

- Nem sok ez nektek így egyszerre? Hozzak teát, vagy bármi mást?- kérdeztem meg kettőjüket, de ők csak bambultak előre a kanapén.

- Sok, sok, kicsit sok... egy pohár vizet hozol nekem? - kérdezte egy idő után Jack, a másik rendőr. eszembe jutott, hogy ha vizet hozok, akkor mindig előjön egy szörny.

- Te, Peter, nem kérsz semmit?

- Nem, köszönöm. Tele vagyok - válaszolt röviden, amin kissé csodálkoztam, mert Peet a szavak mestere, mindig rengeteget mesél. Hogy erről ez jutott az eszébe, amiről az jut az eszébe- a telefonom havi díja emiatt mindig az egekben jár.

- Nyugalom, Lexie, merész vagy, mint Tom mondta - mondogattam magamban egyfolytában, míg a konyháig nem értem. Kitöltöttem egy pohárba a vizet, és gyorsan mentem vissza a nappaliba. Már azt hittem, hogy végre nem történt semmi a víz miatt, de amint visszaértem a szobába, azt tapasztaltam, hogy a kanapén hűlt helye van mindkettőjüknek. Annyira reszketni kezdtem, hogy majdnem elejtettem a vizet. Hátulról valaki megérintette a vállamat, mire én riadtan arra fordultam. 

- A francba, Jack, hagyjál már! Halálra rémisztettél! - kiabáltam neki, majd lelocsoltam a vízzel- tessék, itt a vized!

- Bocsi, Lexie- mondta halkan. -, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Mondjuk igazán gondolhattad volna, hogy csak vicceltem - Ja, hát persze, Jackson a poénpapa. Mindig így jellemezzük őt, amikor az irodában ijesztget. Egyszer majdnem ki is rúgták miatta, de én voltam az, aki megvédte őt, és felvállalta a felelősséget. De most tényleg majdnem átvert, és halálra rémisztett.

- Hol van Peet?

-Ő jött volna most a kanapé mögül - mondta csalódottan, majd amikor hátranéztem, mosolygó fejjel ölelt át Peter.- Figyelj, Lex, nekünk most már mennünk kell, újabb bejelentést kaptunk. Jó volt nálatok, és még egyszer, szörnyen sajnálom. Kiengedtem őket az ajtón, majd lepuffantam a kanapéra. Ideje volt már fürödni menni. Bevallom, eléggé féltem, hátha Psycho-szerű események történnek velem is. De nem történt semmi ilyesmi, sem hasonló. Egy árva hegyessipkást sem pillantottam meg. Viszont ahogy utána kinéztem az ablakon, láttam, hogy szinte romba dőlt az utca. Holttestek feküdtek a járdán, az utcai lámpák villogtak. Mi történhetett, míg fürödtem? Kezdtem magamat okolni a történtek miatt, mivel általában velem tol ki a szerencse. Ahogy bámultam kifelé az ablakon, láttam a sötét házakat, a lyukakat az utca szélén, és a holttesteket a járdán. Testemen végigfutott a hideg borzongás, amit heves szívverés követett. Erősen gondolkodtam azon, hogy vajon más utca is így néz e ki, ezért úgy döntöttem, hogy kimegyek. Ősszel elég korán sötétedik, így féltem volna, ha ezek a mostani dolgok nem történtek volna meg velem. Kimentem a házból, csapot-papot ott hagyva, teljesen felelősségtelenül. Végig jártam borzongva az utcámat, majd befordultam egy nagyobb útra. Nagy kő esett le a szívemről, mivel megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy ég a lámpa még elég sok házban, és holttestek sem feküdnek a talajon. Akkor miért csak ebben az utcában? Elképzelhetetlen volt számomra a megoldás, amire elég hamar formálódott meg bennem a válasz. Miattam. Miattam hullnak a házakból a testek. Az egyetlen gond, hogy nem tudom, hogy hogyan. Idegesen, a kulcsot zörgetve visszaindultam a házamba. Viszont mielőtt beléptem volna, meggondoltam magam. Mégsem mentem be a kapun, hanem beugrottam a lyukba.

Bocsánat hogy kiírom

OFF szavazzatok rám :)

Sziasztok! Sajnos nem részt hoztam, viszont elindult a szavazás egy blogversenyen ahová jelentkeztem, így aki szereti a blogomat, kérem szavazzon oldalt a Shades of our life-ra! Köszönöm :D :)

Itt megtehetitek. Köszönöm a támogatást! :) :D

2.rész

Hát... Sajnálom a rengeteg késést, csak a bétám technikai okok miatt nem tudta föltenni.

Na de itt van, készen van! :)

Jó olvasást! ;)

Mozogni kezdett alattam a föld. Éreztem valami kellemetlen és nyúlós dolgot a karomon, és mire körbenéztem, már az egész talajt az borította el. Letekintve éppen szemtanúja voltam, ahogyan az aprócska csuszamlós giliszták lassú kúszással másznak elő kis járataikból, mitől kirázott a hideg. Azt hittem ezek csak olyan sima kis állatkák, mint amik miden kertben megtalálhatóak, de amint elkezdtek felfelé araszolni a lábamon, rá kellett jönnöm, hogy most nagyot tévedtem. Testük érdes tapintású volt és éles akár a borotva penge, így ahol csak a bőrömhöz értek felszakították, úgy mosta el őket a lábamból kiáramló koromfekete vérem.

-Szedd le a lábadról a gilisztákat, vagy...-a hegyessipkás nem fejezte be.

-Vagy mi? Nem fogok ezekhez hozzányúlni, az egyszer biztos! – makacsoltam meg magam, de látszólag nem elég merészen, ugyanis a hegyessipkás fejbe vert, olyan erősen, hogy a tűzvörös hajam alól éjfekete vér folyt ki hevesen.

-Mi...Mi ez?-dadogtam, de míg a válaszra vártam, kissé hátra hőköltem. Persze ez nem volt jó ötlet, ugyanis meg több apró csúszómászó ment föl a lábamra, ami már fájdalmasabb volt, mint a giliszták, ezek vékony csíkban szelték a lábamat. Néhány giliszta már a csípőmön araszolt, amikor hátulról erős lökést éreztem.

-Sssshhh…csak engedd el magad, és bízz bennem.-hallottam egy női hangot, majd kérésére lehunytam a szememet. Három lövést hallottam, majd a néma csend. A nő megfogta a karomat, és kivitt a házból, majd eredtünk futásnak, de nem volt időm ránézni, hogy ki is ő. Amikor már elég messzire mentünk, a megmentő lenézett rám, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő.

-Lexie, mi van veled? Nem veszed föl a telefont, nem voltál a tegnapi bulinkban....-Becca volt.

-Nagyon bonyolult, Bec... ugye nem hívtad a rendőrség többi tagját?- kérdetem riadtan, mire megrázta a fejét. Beccával mindketten nyomozók vagyunk, hiszen gimnazista korunk óta mindketten erre a pályára készültünk.

-Dehogy! Lex, figyu, igyunk meg egy shaket- kacsintott rám, majd megveregette a hátam. Csilingelő hangjától éreztem, heves szívverésem kissé lelassul, úgy nyugszom meg lassan.

-Oké, de előtte mossuk le a lábamat.-nyöszörögtem aztán kissé már émelygő hangon.

-Persze-mosolygott kedvesen. Elmentünk a kertjébe, ahol a csap alatt megmostuk a lábamat, úgy mártózva meg a medencéjében a jó időre való tekintettel, majd csak ezután indultunk meg eredeti úticélunk felé. én a szokásos banános-málnásat rendeltem, míg Becca pedig a heti specialitást. Ő még akkor is azt rendeli, amikor olyan extrém turmixot adnak, mint például a hagymás-csokis. Tiffany (a titkárnő a rendőrségen, aki a bulit is rendezte) is betoppant.

-Lexie, hát te? Azt hittük, meghaltál! -Tiffy mindig kimondja amit gondol, még ilyen morbid esetekben is. Igazából nem is állt messze a valóságtól ez esetben, bár ezt természetesen nem szándékoztam neki elárulni.

-Ülj le ide. Amúgy milyen volt a buli? -kérdeztem mindkettőjüket.

-Nagyon jó volt, Conrad becsípett, és nagyon menőn táncolt- nevetett Tiffy. Sejtelme sem volt róla, hogy rákövetkező nap meghalt, olyan komolysággal, amit meg sohasem lehetett látni szegényen. Mindig mindenen poénkodott, mindenen röhögött.

-Aha-csak ennyit tudtam mondani, úgy kortyolva az italomból, hogy elrejtsem a feltörő érzelmeimet, hiszen még…emlékeztem a halálába, mi a kezeim között történt.

-Amúgy jövőhéten ő is rendez bulit, jössz? -nem tudtam mit válaszolni Becca kérdésére. -Hm?- kérdezte még egyszer türelmetlenül

-Nézd, most meg van rázódva valami miatt- állt az oldalamra Tiffany

-Hát jó, te tudod... de amúgy följöttök a lakásomra? Megnézhetünk egy jó filmet- ajánlotta Becca. Szerencsére nem érdekelte őt a válaszom. Megszólalt a tűzcsengő, aminek hallatára mindenki össze-vissza kezdett futkározni a bárban. Tizenévesektől kezdve negyvenéves szülőkig pánikoltak az emberek, ahelyett, hogy eloltanák a tüzet, vagy hívnák a tűzoltókat. Mindenki megdöbbenésére sehol sem volt tűz, viszont a tűzcsengő mögül kárörvendő maszkos nevetett. Szerte széjjel kezdett lövöldözni, a halottakból fekete füst szállt ki, amitől alig lehetett látni. Beccánál volt pisztoly, és a merénylők felé irányította a fegyverét. Mintha meg sem kottyant volna nekik, akiket eltalált, azok a mellükből  kivéve a golyókat tapostak rá. Rájöttem, hogy nem maszk van rajtuk. A fekete füstök még több ilyenné alakultak, és a maradék élő felé mentek mindannyian. Akik ki akartak menni az ajtón, azoknak nem sikerült. Anyám hangját hallottam fentről, utasításokat adva.

Gyerünk Lexie, használd az erődet! Gondolj a halottakra, letudod győzni a szornyetegeket, mielőtt ez fordítva történne meg. Valahonnan tudtam, hogy mit kell tennem. Tekintetem a szörnyek felé irányult, és a kezeimet arrafelé tettem. Minden erőmet felhasználva -barátnőim szeme láttára- színes, áramszerű fény lövellt ki a tenyeremből. Sorra estek hátra a maszkosok, de egyet... egyet nem tudtam megölni.

-Lexie, mit csinálsz? -kérdezte halálra remulve Becca. Ekkor vettem észre, hogy barátnőmből is száll ki a fekete füst.

-Becca... becca. ne!- már késő volt. Becca arcával ugyanolyan szörnyeteg állt szembe velem. Tudtam, hogy gonosz, meg akár ölni, de meg benne lakozik a barátnőm lelke. Az ajtót három méterről kitudtam nyitni, Tiffany kezét megfogva elmenekültünk a lepusztult Shakezzy!-ből. Tiffy sírt, s ekkor szembesült velem, hogy még soha nem láttam ennek a lánynak potyogni a könnyeit. Átöleltem, és én is sírtam vele. Leültünk a parkban egy padra, és a már az elhaló, fáról potyogó vöröses leveleket kezdtük fürkészni üres, fáradt tekintettel.

-Meg tudod magyarázni mi volt ez? –kérdezte aztán hosszú csend után, majd megtörölgette a kék szemét, és kifújta az orrát.

-Tiffany, boszorkány vagyok- nyögtem ki, mire a barátnőm felfigyelt.

-Tehát te is gonosz vagy?- hőkölt hátra , és szemeiben láttam a félelmet csillogni, mitől halk sóhaj hagyta el a szám.

-Nem, nem. Északi boszorkány vagyok, akik jók. A déli boszorkányok a gonoszak! -nyugtattam meg gyorsan a barna hajú lányt. Közelebb tért, és kérdezősködni kezdett, miközben lassú léptekkel sétáltunk fel a lakásomba, de meg mindig rosszkedvűen.

-Mi ez a fekete lyuk?-kérdezte ijedten Tiffany, ugyanis amióta szellemek szállnak ki az ajtóm elől , azóta a hátsó kapun kell bemennünk, miről ez alkalommal sikerült megfeledkeznem.

-Gyere a hátsó kapuhoz!- indultam előre, ám ekkor éles sikítást hallottam meg mögülem, mitől az ereimben megfagyott a vér.

-Tiffany, jól vagy?-néztem hátra, de annyit láttam, hogy egy férfi véresen futott a lyuk felé, Tiffany pedig ott hevert a földön véres nyakkal.

-Mih ezh?-nyogte halkan. Gyorsan beszaladtam a házamba a fertőtlenítőt és egyéb orvosi szereket keresve, amikor megjelent előttem Becca arca. Nem a képzeletemben, komolyan ott lebegett előttem egy arc. Felfogni sem volt időm, mivel Tiffany teljesen egészséges fejjel állt előttem, mintha mi sem történt volna.

-Tiff..

-Nyugi Lex, nézz rám-mondta, majd megvillantotta fogait

-Jesszusom, te vámpír vagy?

-Jah, most lettem az, de olyan jóóóó-nyalta le a vért a szája széléről eszelős, pszichotapa hangon- Amúgy az a dög a kertben nagyon fincsi volt.

-Te megetted Bonniet? – vált hisztérikussá a hangom a kutyám nevének említésére, mire csak lustán vonta meg a vállát. Felettébb furcsa, mennyire nyugodtnak látszik a történtekhez képest. Bementünk a konyhába, ittunk egy-egy pohár vizet, annak ellenére, hogy azt hittem, hogy a vámpírok nem esznek, isznak. A konyhában valami furcsaságot észleltem. Becca feneke volt most ott, a szokásos tűzvörös csipkés bugyijában, teljesen természetesen, mintha csak otthon lenne.

-Jezusom, fúj!-mondta Tiffany elszörnyedve

-Azt hiszem, nem lesz nyugodt délutánunk- állapítottam, meg, majd hátrább mentem a testrésztől. Amint kissé távolabb értem már el is tűnt a kép, s mintha csak erre a jelre várt volna csengetett a postás

-Lemegyek a levélért, addig maradj itt biztonságban- mondtam Tiffynek, aztán lesétáltam a kapuhoz.

-Jo napot! Ezt a sürgősségi levelet kapta ismeretlen feladótól.

-Jó napot! Alá kell írnom valamit?-kérdeztem, és a levélre néztem

-Nem- jelentette ki komoran -Viszlát!

Igazság szerint meglehetősen furcsálltam a dolgot, de mielőtt még bármit kérdezhettem volna tűnt el a postás, így csak a  levelet vizsgálva mentem vissza a szobába, hogy Tiffanyt éppen jógázás közben találtam, Úgy látom próbálgatja az új testét.

-Hali, mi volt?-kérdezte fejen állva

-Most bontom ki...-mondtam, majd letéptem a boríték szélét.-Ez különös.

-Felolvasod?

-Oké. Kedves Lexie. Nem tudom hogy mennyire fogod ezt komolyan venni, de kinyögöm: én te vagyok.

-Mi?-szakított félbe Tiffy

-Mondom tovább: Remélem nem sokkoltalak le, és még mindig olvasol. Tehát én a pokolban élek, és szinte te irányítasz. Nem tudok annak ellenállni, csak ha alszol. Valamikor sikerül varázsigét mondatnom veled, de ennyi az egész. És észrevetted a fekete lyukakat az otthonod körül? Nálam is vannak. Engem is üldöznek a hegyessipkások. Mondjam tovább?

Üdvözöl: Tom

Könyvborító

Tényleg hamarosan jön a kövi rész :D ma vagy holnap, ígérem

Addig is szeretném ha egy mukkanással jeleznétek, hogy várjátok :D